könyvajánló

Miller, Alice: A test kiáltása – A szülői bántalmazás hosszú távú következményeiBudapest, Ursus Libris, fordító: Turóczi Attila, 192 oldal.
Eredetileg a Mércén jelent meg.

A test kiáltása nem azért nehéz olvasmány, mert nagyon vastag lenne, vagy kívülről kéne tudni hozzá a Marx-összest. A kihívás abban rejlik, hogy amennyiben az olvasó hagyja magát, önvizsgálatot kell majd tartania, ami még fontosabbá teszi a könyvet.

Ugyanis Alice Miller hívása az önreflexióra úgy kell a baloldalnak, mint egy falat kenyér. Miller nem egy átlagos filozófus, szociológus, pszichológus, bár doktora mindnek. Kritikusan figyeli és meg is osztja személyes életét, minden könyvében merészen reflektál korábbi ideológiájára és gyakorlataira és megugorja azt is, hogy saját közegének, elvtárs köreinek is tükröt tart. Teszi ezt empatikusan és változást várva, remélve, nem öncélúan fikázva.

Jó példával jár elől és nem tiszteli a tekintélyt. A szülők mindenhatósága mellett Freudnak és a pszichoanalízisnek, a Vatikánnak is ellentmond. Vagy éppen magának Istennek, amikor megfogalmazza az összes könyvét nagyjából összefoglaló mondatát:

„Mózes alaposan tévedett, amikor azt közvetítette, hogy az ember hosszú életű lesz a földön, ha tiszteli a szüleit”.

A 4. parancsolat és a hagyományos erkölcs ellenében Miller alapállítása egyszerű: a gyerekbántalmazás nem marad következmények nélkül, ezek a következmények pedig elfogadhatatlanok mind a gyerekeknek okozott szenvedés, mind a társadalomra mért hatásukat tekintve. Bántalmazásnak nem csak a verést, hanem a fekete pedagógiás nevelést hívja, ami olyan totalitárius rendszert épít a gyerekek és későbbi felnőttek köré, amely lehetetlenné teszi számukra a megtapasztalt igazsággal való önazonos szembenézést.

A test kiáltása felszínre hoz és megkérdőjelez axiómákat és naturalizált eszméket, amik együttélésünk alappilléreit képezik. Komoly, de árnyalt állításokat tesz. A hibát soha nem az egyénben, hanem a társadalom erőszakhoz való viszonyában keresi, de szembemegy a megbocsájtás gyógyító hatásának mítoszával. Testet és lelket egynek tekint, de nem teszi az erőszak elszenvedőjére a megbetegedés felelősségét. Hadat üzen az elidegenedésnek és az érzelmek felszabadítását tűzi zászlajára, de nem emocionalista, nem téveszti össze az érzéseket a tényekkel.

Miller azzal segít minket, hogy saját érzelmeivel is kapcsolatban marad: félelmével, amikor elvi okokból kilépett a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesületből, vagy csalódottságával a Vatikánban, amikor többszöri próbálkozása ellenére süket fülekre talált a gyerekek fenyítésének veszélyeiről szóló házalása. Felháborodásra ösztönzi a pártfogó kísérőt és értő tanút is, aki gyerekek szenvedéstörténetével találkozik. Alice Miller szakít a pártatlansággal, szilárdan a bántalmazott gyerekek oldalára áll. Célja következetesen mégsem a büntetés vagy a bosszú, hanem a felszabadítás és az erőszak felszámolása marad.

Kevés ember érti és veszi annyira komolyan a „személyes az politikai” mozgalmi jelmondatot, mint a néhai Alice Miller. Kár, hogy meghalt, szívesen olvasnám a könyvét családállításról. Úgy tűnik, azt majd nekünk kell megírni. De most, hogy végre magyarul is megjelent, előbb olvassuk el ezt.